2017. február 9., csütörtök

HetiCoach: Amit a testpozitív mozgalmak sem oldanak meg

Van a Facebookon egy szuper blogger-csoport, a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége, ahol mi, bloggerek megosztjuk egymással legfrissebb posztjainkat, kapcsolatokat építünk, beszélgetünk. A tegnapi Lady Gaga mini hasredőjéről szóló posztom kapcsán is ez történt, hosszú és tartalmas beszélgetés indult meg egyik bloggertársammal.

Szóba került a média, mint erőszakosan tökéletességmániás, és ezen keresztül bántalmazó entitás, meg azok a tizenhárom éves kislányok, akik most röhögcsélnek Gaga hasán és az azt ért beszólásokon, nyáron meg koplalnak, vízhajtót szednek, és közben lealázzák a padtárs Julikát, aki történetesen 46-os ruhaméretet hord, valamint, hogy pont ezért van szükség a testpozitív mozgalmakra.

A dögös és a plus size egyáltalán nem zárja ki egymást, de nem ez a fő kérdés (fotó: pixabay.com)
Én meg, aki többször is írtam már arról, hogy hol látom ennek az alapvetően nagyon jó gondolatnak a korlátait, megint csak azon kezdtem gondolkodni, hogy nagyon-nagyon hiányzik nekem valami ebből az egészből.

Kezdjük az elején


Az utóbbi években mindenhol átlátszóra koplalt, és még jól meg is retusált modellek fotóival találkoztunk, ebből lett elegük azoknak, akik a 34-esnél valamivel nagyobb mérettel bírnak, és ennek nyomán indultak el a testpozitív kampányok, nyilatkozza magáról Ashley Graham meg Tess Holiday, hogy ők gyönyörűek, és ismerik ezt el sok ezren. Egyre több divatmárka indít kampányokat hétköznapi külsejű nőkkel, a modellek között ma már van nagy fenekű, túlsúlyos, idős, mozgássérült, vitiligós, mindenféle. Ez eddig jó, tágítsuk a látókört, nőjön a tolerancia, virágozzék minden virág, érezze csak jól mindenki magát a bőrében. (Abba most ne menjünk bele, hogy a túlsúly meddig és mennyiben esztétikai kategória, és mennyiben kell számolni a valós egészségügyi hatásaival, ez az írás most másról szól, a határok meg amúgy is elég képlékenyek.)

Viszont


1. Azzal, hogy ma már van fehérneműs meg fürdőruhás fotó nagy fenekű, túlsúlyos, idős, mozgássérült, vitiligós, stb. modellekről, valóban tágítjuk a tolerancia határait, és ez jó. De ezzel még mindig nem kerültek ki a nők abból a skatulyából, hogy az ő elsőrendű funkciójuk az, hogy fehérneműben és fürdőruhában jól mutassanak, csak a "jól mutat" kategóriába belevettünk egy pár, eddig elhanyagolt csoportot is. Viszont nem beszéltünk arról, hogy ezeknek a nőknek, meg általában minden nőnek agya, személyisége, érdekes kedvtelései, egyedi életútja, sztorijai vannak, vagyis komplex személyiségük, amelynek csak töredéke írható le azzal, hogy hány centi a derekuk, és van-e narancsbőrük. Még mindig ott tartunk, hogy nő = külső. És ezért van az is, hogy elvárásként, nem pedig valami klassz kis illúzióként, öt percre felvidító, csillivilli álomként értelmezzük a magazinok szétretusált fotóit. Mert tetszeni kell mindenáron. Legalábbis ezt hisszük...

Az igazi gond az, hogy bárkit, bármikor és bármiért kiközösíthetnek, leszólhatnak és kigúnyolhatnak (fotó: pixabay.com)

2.  Nem kisebbítem azt a problémát, hogy a plus size lányok kapnak a fejükre bőven a testszégyenítésből, beszólásokból, és gúnyos megjegyzésekből. És ez gáz. Mint ahogy az is gáz, hogy ennek "viszonzásaként" ma meg időnként megy a skinny-shaming, lassan az a hülye, aki edzeni jár, vagy fogyni akar. ("Csontokkal a kutyák játszanak" - ismerős? Nem mellesleg ez a kedvesség is arról szól, hogy a nők funkciója a férfiak látvány- és szexuális igényeinek kielégítése, ne legyél csontos, mert nem fogsz kelleni a pasiknak, és összedől a világ.)

Namármost azzal, hogy a testpozitív mozgalommal kitágítjuk a szépségideál határait, még nem oldottuk meg az alapproblémát. Mert az alapprobléma nem az, hogy a plus size lányokat megalázzák, az csak a probléma egyik része. A probléma az, hogy egyes emberek, gyerektől a felnőttig jogot formálnak arra, hogy másoknak megszabják, hogyan kellene élniük. Hogy kellene kinézni, hány kilónak kellene lenni, milyen iskolai státusz-szimbólumnak minősülő cuccokkal kellene rendelkezni, mikor illene férjhez menni, hány gyereket kellene szülni, milyen munkát, hobbit, kocsit, akármit kellene villantani, mennyire kellene szürkének, feltűnőnek, sminkeltnek, természetesnek. harsánynak, szerénynek lenni. Nem az az elsődleges gond, hogy az iskolában a sovány Pirike és Gizike beszól a 46-os méretű Julikának, hanem az, hogy bárki is beszól a plus size Julikának, a szemüveges Gézukának, a fogszabályzós Petrának, a vörös hajú Lilikének, a kínai Mingnek vagy a roma Lajcsikának. Vagyis kábé bárkinek, akiben meglátja a potenciális áldozatot, kábé bármiért, ami nem egyezik a világnézetével. És beszólhat, mert szankció csak ritkán van ez ellen, ahogy harminc éve, úgy most sem képesek fellépni ellene sem a szülők, sem a pedagógusok, sem az iskolák, intézményi szinten - tisztelet persze a kivételnek.

Bárki kerülhet a csúfolódás kereszttüzébe (Fotó: pixabay.com)
Aztán ez folytatódik felnőtt korban azzal, amikor rád szól a joviális kolléganő, hogy ugyan egyél már meg jóízűen egy krémest a folytonos fogyókúra helyett (meg különben is, milyen ember az ilyen, aki folyton csak a külsőségekkel törődik - ezt már a hátad mögött), vagy épp "kedvesen" hoz egy fogyókúra-receptet, ha úgy látja, hogy felszedtél egy kicsit. Amikor a rokonok feszt azzal nyomasztanak, hogy mikor mész már férjhez. Amikor vadidegen emberek kérdeznek rá sorban állás közben arra, hogyan szültél, és szoptatsz-e, és ítélnek el, ha nem úgy, és nem addig, és nem annyira, amennyire ez épp elvárás. Amikor rádörren a lakótelepi megmondónéni vagy -bácsi a hisztiző gyerekedre, meg rád is, hogy nem tudod megnevelni az engedetlen kölköt. Nem folytatom, gondolom, értitek...

Szóval én abban látnám a tartósabb megoldást, ha a másik oldaláról fognánk mg a kérdést, és a nevelés alapüzenete egy rendkívül egyszerű kitétel lenne: NINCS JOGOD MEGALÁZNI MÁSOKAT. PONT. (Ha meg veled próbálják megtenni, az nem rólad szól, hanem arról, hogy a másik egy tuskó.) Ha ebből indítanánk, és a csúfolódás már az óvodában null-toleranciás dolog lenne, az iskolai bullying pedig ugyanabba a kategóriába esne, mint a tettleges bántalmazás ("tanuld meg magad megvédeni, fiam, meg különben is, illeszkedj be inkább" helyett elsőre igazgatói intő, másodikra eltanácsolás a csúfolódónak), akkor talán felnőne egy olyan generáció, amelyik rájönne, hogy mások rovására poénkodni kicsit sem vicces. Az pedig ha valaki nem mosolyog együtt a nagyon humoros alázókkal, nem arról árulkodik, hogy nincs humora, hanem arról, hogy van önbecsülése. És persze azt is megtanulnák, hogy az ilyesmit rövid úton, nagyon határozottan vissza kell utasítani, és emelt fővel elsétálni a szituból, amikor épp te vagy a dolog rosszabbik végén.

Ők miért kapnának a fejükre: nem elég soványak, nem elég fiatalok, vagy nem elég konszolidáltak? (Fotó: pixabay.com)
Már csak azért is, mert a reklámkampányok egyszer véget érnek. És akár lesz tartós hatásuk a világra, akár nem, a cikizés, az alázás nem szűnik meg tőlük. Ha viszont a cukkolás, más rovására viccelődés egyszerűen nem szalonképes dolog, akkor nem kérdés, hogy hány kiló vagy, és szép vagy-e ettől - lesz, akinek tetszel, lesz, akinek nem, ahogy ez minden súlycsoportra, hajszínre, személyiségre igaz. És akkor ez az egész testszégyenítés kérdés elavulttá válna - szerintem ez lenne az igazán test- és mindenféle személyiség-pozitív hozzáállás. (Tudom, idealista világkép...)

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is. A Zöldsaláta Facebook-közössége is vár, sőt a Bloglovinon is megtalálod a Zöldsalit.

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...