2016. augusztus 15., hétfő

Az olimpia margójára, így félidőben

Sokszor írtam már itt, a blogon, hogy amilyen mániás vagyok a hobbisporttal kapcsolatban, annyira szkeptikus tudok lenni élsport-ügyben. Szerintem a rekordok hajszolása, egyes esetekben akár dopping vagy sérülés árán is, már rég nem az egészségről szól. Az én ízlésemhez képest az élsportban túl sok a teljesítménykényszer, a túlhajszoltság és a maximalizmus. Ráadásul a befektetett eszméletlen mennyiségű munka és energia sajnos bőven nem minden sportolónál hoz megtérülést. Bajnok egyszerre csak egy van, a többieknek meg gyakran legfeljebb a keserű szájíz jut, mert épp lemaradtak egy századmásodperccel, vagy agyonnyomta őket az elvárás.

Azzal sem vagyok mostanában túlságosan optimista, amerre a világ halad úgy általában: mondjuk úgy, hogy több területen is öles léptekkel dzsalunk vissza a sötét középkorba, ami nem túl rózsás opció.
Mégis, amióta az olimpia megy, egyszer többször mosolyodom el elismerően, hogy nafene, mégis csak a 21. században élünk.
Hogy miért? Mert pont itt az olimpián derül ki, hogy megdőlőben van egy csomó évtizedes, évszázados dogma, ami eddig "így volt szokás", de szerencsére ma már egyre többször derül ki, hogy nem elfogadható.


Katinka zseni a medencében, ez vitathatatlan
Például 2016-ban már felháborodik a sajtó (legalábbis az amerikai), amiért Hosszú Katinka eredményéért a férjét teszik felelőssé (persze, egyértelmű, hogy az edzőnek is van benne része, de mégiscsak Katinka úszott, szóval talán vele is kéne foglalkozni egy kicsit), hogy az amerikai tornászválogatottról egy kommentátor megjegyezte, hogy "akár egy pláza közepén is álldogálhatnának". Katie Ledeczky szintén amerikai úszónőre azt mondták, hogy ő a női Michael Phelps, és a sportolónőknek általában véve előszeretettel elemzik ki alaposan a sportruháját vagy épp a szépségét. És tényleg, boncolgatja valaki mondjuk Phelps úszónadrágjának viselettörténeti jelentőségét, vagy mondja rá valaki, hogy ő a férfi Katie Ledeczky? Nem, de legalább már felmerül, hogy esetleg így is lehetne, miközben a fordított felállás immár nem egyértelmű, amit az érintett szerényen, visszahúzódva tudomásul vesz.


Ahhoz képest, hogy egy plázában is álldogálhattak volna,eléggé aranyérmesek lettek
 Ugyanígy kezd megdőlni az az abszolút elfogadott nézet is, hogy csak az érem, napláne csak az arany számít. Hogy aki nem szállítja az országnak a megfelelő színű érmet, az csalódást okoz a tévé előtt nagyon okos nézőközönségnek, és egyáltalán minek megy ki (aki meg szállítja, az milliókat kasszíroz, épp ezért az irigyek máris beleköthetnek ezért, már csak a rend kedvéért is). Végre kezdi elismerni a közvélemény, hogy aki kijut egy olimpiára, az mindenképpen sikeres sportoló, akár a dobogó legfelső fokáról, akár mondjuk a huszonnyolcadik helyről indul haza. Eszméletlen energiát fektetett a munkájába (legtöbbünk a 10 százalékát nem bírná), megtette amit meglehetett, mindenképp gratulációt érdemel. Ja, és nem értünk harcol, hanem saját magáért. Mi legfeljebb csak nézhetjük, szurkolhatunk neki, örülhetünk a sikerének, ha úgy alakul, akkor akár meg is könnyezhetjük a dobogón, de meg- és elítélni a világon semmi jogunk. Akkor sem, ha mondjuk nem értünk egyet azzal a döntésével, hogy visszalép valamelyik számtól (bocsika, az ő döntése, miért is kéne beleszólnunk?). Megtanultunk végre gratulálni akár egy elvesztett meccs után (ahogy ezt az EB-ről hazatért focisták esetében is tettük), vagy egy hetedik, tizensokadik, huszon-akárhányadik helyért.

Talán nem véletlen az sem, hogy épp mostanában pattannak ki sorra-rendre a botrányok az élsportban alkalmazott meg nem engedhető eszközökkel kapcsolatban: már nem elfogadható a verés, a leordítás, a megalázás, hogy az ennél durvábbakról ne is beszéljünk. Ma már senki nem gondolja, hogy ez normális, csak az érem legyen meg (legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg senki nem gondolja).


A világon tizenharmadiknak lenni is csodálatos dolog
 Szóval azért van minek örülni az aranyakon kívül is - utóbbiaknak persze változatlanul nagyon örülünk, mint ahogyan az ezüstöknek, bronzoknak, és akárhányadik helyezéseknek is. Szép volt, és minden bizonnyal szép lesz az olimpia következő szakaszában is. Ahogy Risztov Éva mondta tegnap: "mindenkit nagyon szeretek, és azt gondolom, hogy a világon tizenharmadiknak lenni is csodálatos dolog." Így van, pont így. :)

És akkor már egy idevonatkozó zene is jöjjön: We're not Gonna Take It a Twisted Sistertől, úgyis, mint adekvát reakció egy sor idejétmúlt elvárásra :) Mehet a tombolás :)



0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...