2015. június 5., péntek

Heti Coach: Előtted a küzdés – de oda kell-e állni minden rajtvonalhoz?

"Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."
(Arany János)


Ez az idézet jött velem szembe az egyik kedves coach kollégám Facebook-oldalán. Persze ismertem már régről, egy időben a ballagási meghívók sztárja is volt ez a négy sor. Épp ezért gondolkodtatott el, hogy látom most, már nem egészen érettségiző korban ezt az egészet.

Az, hogy minden második ballagási meghívóra ezt az idézetet teszik fel, szerintem teljesen természetes. Csúnya is lenne, ha 18 évesen az ember nem azzal a lendülettel indulna neki az életnek, hogy egyszerre lesz Nobel-díjas, olimpiai bajnok, rocksztár, filmsztár, és az Egyesült Államok elnöke. Meg persze azzal, hogy „mindent megteszek, hogy én legyek az első, hisz a fődíj egy csíkos napernyő” (erre a számra emlékeztek még?). Kell ez a lendület, mint ahogy az is kell, hogy egy idő után világossá váljon: nem baj, ha kicsit belátóbban bánunk az energiánkkal.


Image courtesy of stockimages/ FreeDigitalPhotos.net

A körülöttem élők jól tudják (néhányan csodálkoznak is rajta), hogy amennyire szeretem a hobbisportot, annyira nem kedvelem az élsportot. Mert ott már rég nem az számít, hogy ki mennyire „akar”. A másodikban is pont annyi az akarat, mint az aranyérmesben, és ugyanannyi edzésmunka is van mögötte, csak épp egy tizedmásodperccel rosszabb formában volt aznap, abban az órában. És máris „csalódást okozott” – te jó ég, kinek? A nézőnek, aki nagy hangon szidja, miközben legfeljebb fedettpályás söröskorsó-emelgetésben tudna elindulni? Még rosszabb, ha az illető legutóbb aranyérmes volt, hiszen akkor elvárás van, a kedvencünk „elvesztette az aranyérmét”, és mindenki azon fog csámcsogni, hogy már nem a régi. Miközben ugye, csak annyiról van szó, hogy egy tizedmásodperccel lemaradt.

Image courtesy of marin/ FreeDigitalPhotos.net
 
A mindennapi életben egy idő után a legtöbben szerencsére kinőjük ezt az állandó versengésmániát. Aki nem, abból lesz a munkamániás, grafikonok rabságában élő menedzser, meg a folyton ellenségképet gyártó politikus. De azért a nagy többség szerencsére megtanulja beosztani az energiáját. Persze van olyan helyzet, nagyon is sok, amikor akarni kell, meg győzni kell, meg nem feladni, sőt, ha úgy adódik, akár megenni az ellenfelet reggelire. De olyan is akad, ahol már rég nem érdekes, ki az első, ki az „erős”, aki „megállja”: Ha visszautalhatok egy kicsit a sportra: a hosszútávfutók pontosan tudják, hogy aki az első perctől az utolsóig teljes erejéből próbálkozik, az nem fogja végig bírni a távot. Vannak olyan szakaszok, ahol nem kell a teljes erőbedobás, hogy maradjon szufla a célegyenesre is. Aki meg tényleg tud élni, az azt is tudja, melyik az a verseny, ahol jobb inkább el sem indulni, és okosabb enni egy fagyit az árnyékban, miközben a többiek magukat és egymást gyűrik a tűző napon.

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...