2015. március 20., péntek

Heti Coach: még egyszer az önelfogadásról

Egyre több szó esik mostanában az önelfogadásról, szinte elmondhatjuk, hogy trend lett belőle (szerencsére). Nemrég itt volt ugye Cindy Crawford (utóbb hamisítványnak minősített) retusálatlan fotója, most épp D. Tóth Kriszta van smink nélkül az Éva magazin címlapján (ez utóbbit egyébként nagyon kedvelem, mert nagyon őszinte arc és szép kép, ellentétben Cindy pózolós, szerintem gáz fotójával). Én meg folyton vitákba keveredem, mert ugyan mélyen meg vagyok győződve arról, hogy valóban mindennek az az alapja, ha tudom szeretni magamat úgy, ahogy vagyok, a ráncaimmal, a hurkáimmal, a szem alatti karikáimmal, meg az egyéb vélt és valós szépséghibáimmal együtt, másrészt viszont látom ennek a trendnek a korlátait, sőt, még az apróbb-nagyobb veszélyeit is.

Kép innen

Mi is ez az elfogadás-dolog?

Kezdjük az elején, méghozzá ott, hogy mit jelent számomra az önelfogadás. Első körben azt, hogy be tudok nézni a tükörbe folyamatos kritika nélkül, azzal a jó érzéssel, hogy én én vagyok, a ráncaimmal, a karikáimmal, a finoman csámpás lábaimmal, és teljesen oké vagyok így. Tök mindegy, hogy hasonlítok-e a legutóbbi Cosmo-címlapra vagy nem, tök mindegy, hogy full sminkben megyek-e ki az utcára, vagy épp a buszon jut eszembe, hogy jaj, fel akartam kenni valamit magamra, de elfelejtettem. Nem attól függ az értékem és az értéked, hogy feltennének-e egy óriásplakátra, vagy hogy hol állt meg ma reggel a mérleg nyelve. És még egy nagyon fontos dolog, legalábbis számomra: nem attól függ az értéked, hogy mások mit szólnak hozzád. Hogy jóváhagyta-e az aznapi outfitedet a szomszéd néni, vagy épp rosszallóan csóválta a fejét, hogy tetszik-e a metrón melletted ülő gimis lánynak a manikűröd, hogy piszkafának vagy husinak csúfoltak-e a suliban, Ez mind csak rád tartozik, mint ahogyan az is, hogy sminkeltél-e, van-e kedved mosolyogni, vagy szíved szerint inkább állva elaludnál. Eddig teljesen oké ez a mostani trend, ha csak egy embernél is sikerül elérnie, hogy minél többször érezze magát okénak, akkor már királyság van. 

De nem kéne itt megállni…

Az a helyzet viszont, hogy az önelfogadásnál nem érdemes megállni. Ez az alap, de ha nem húzol rá házat, akkor sajnos rád fog csöpögni az eső. Ilyenkor érdemes egészen őszintén és kritikusan megszemlélni a „művet”. Vajon tényleg szeretem így magam, mindazzal, amit pár hete-hónapja még nem annyira szerettem magamon, vagy csak kaptam egy kapaszkodót, hogy igen, én olyan marhára oké vagyok így, hogy nem is kell semmit tennem a továbbiakban, mert ha a celebnek lehet, akkor nekem is. Finom, néha szinte észrevehetetlen a határ az önelfogadás és az önigazolás között, de érdemes észrevenni. Mert azért sajnos lehet látni „fogcsikorgatva önelfogadókat” is, akik bőszen hivatkoznak erre a vonalra, belül meg ott van a nagy bizonytalanság, meg az, hogy ettől még simán rosszul érzik magukat a bőrükben.

De ha igazi az elfogadás, akkor is van még tennivaló, mégpedig az, hogy mivel már tudod jól érezni magad azzal, amid van, akár őszinte is lehetsz magadhoz. Mit változtatnál meg szívesen mégis? Egészségesebb lennél, jobb lenne a közérzeted, jobban éreznéd magad, ha változtatnál? Vannak-e veszélyei (mondjuk egészségügyiek), ha nem változtatsz? Ezt szoktam én úgy hívni, hogy egészséges elégedetlenség: nem arról szól, hogy kevesebbnek érezd magad, hanem előremozdít, és fejlődésre sarkall. És egyáltalán meg lehet változtatni azt, amit meg akarnál? Hogy a saját tulajdonságaimról beszéljek, a 163 centimből például egészen biztosan nem lesz 180 centis modellalkat. Tűsarkakon állva még nézhetem pár centivel feljebbről a világot, de a ruháimat legfeljebb csak széltében tudom kinőni. Ezzel nincs más dolgom, mint megszeretni. Tizenéves koromban még volt, hogy zavart, de mostanában már csak akkor jut eszembe, ha valami űrlapra be kell írni a testmagasságomat, és akkor sincs semmi problémám vele. Az meg aztán végképp nem érdekel, hogy az utca népe esztétikai elvárásainak megfelelnek-e a 163 centis nők.

Kép innen
A szem alatti karikáim viszont már egy másik csoportba tartoznak. Róluk dönthetek. Eldönthetem, hogy megpróbálom-e korrektorral álcázni őket, vagy jók ők úgy, ahogy vannak (és akkor, hogy a színtanácsadó is szóljon belőlem, még mindig felvehetek egy olyan színű pólót, amelyik mellett az arcom nem látszik olyan fáradtnak, persze azt is csak akkor, ha épp akarom). Ugyanez a helyzet a hastájt elhelyezkedő pici lazasággal: kiírhatom a zászlómra nagy büszkén, hogy ez a negyvenhárom évem és az anyaságom természetes velejárója, és masírozhatok zászlóstul fel és alá elszántan, de dönthetek másként is. Például úgy, hogy őszinte leszek magammal: ez nem a fentiek miatt keletkezett, hanem azért, mert amióta gyerekeim vannak, valóban kevesebb időm jut edzeni. És ilyenkor jön a legfontosabb kérdés: akarok-e ezzel valamit kezdeni? Ha nem, úgy is jó, egyelőre azért még messze nem egészségtelen a dolog. De ha igen, akkor bizony meg lehet találni a módját. Én ezzel kapcsolatban azt választottam, hogy heti többször, keveseket edzek, 20-30 perces Youtube videókra. Egy fillérembe nem kerül, ezeket a félórákat még ki tudom szorítani párszor, és jé, három hét alatt már látszik a hatása.

Nálam így néz ki a képlet:

Ha coachként kell megnyilvánulnom, akkor azt mondom, hogy nekem az önelfogadás elsősorban a felnőtt állapotot és az önállóságot jelenti: hogy nem mások véleményének, meg az aktuális trendnek akarok megfelelni, hanem az vezérel, amitől én jól érzem magam. És hogy a képlet számomra úgy igazán működőképes, hogy önelfogadás PLUSZ őszinteség PLUSZ döntés PLUSZ cselekvés. Úgy látom, hogy most még csak az önelfogadásra buzdító trend megy, egyelőre aktivizmus van, meg kampányidőszak, meg plakátok és zászlók alatt vonulgatás (képletesen persze). Nekem ez, akármilyen jó dolog is alapvetően, kicsit visszás, még akkor is, ha tudom, hogy most épp erre van szükség ahhoz, hogy a ló két oldala után végre a tetejét is megtaláljuk majd. De akkor lesz itt a jó világ, ha arra is megérünk, hogy a másik két lépésig is eljussunk végre, mert az önelfogadás, meg a pozitív testkép már annyira alap lesz, hogy nem is lesz téma.

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...