2012. február 18., szombat

7 mondat, amit nyugodtan elfeljthetsz

Az angol Prima magazin januári számában találtam egy jó kis listát azokról a mondatokról, amelyek szinte reflex-szerűen buknak ki belőlünk egy adott helyzetben, pedig jobb lenne elfeledkezni róluk, ugyanis nagyobb kárt tesznek az önbecsülésünkben, mint hinnénk.


Ó, ez csak egy régi vacak!
A legtöbbünkbe alaposan belesulykolták annak idején, hogy folyton a hibáinkkal foglalkozzunk, és nehogy dicsérni merjük magunkat, mert ugye az öndicséret büdös. Így viszont elég nehéz elfogadni egy bókot, vagy egy őszinte dicséretet. Ugye te is reagáltál már a címben olvasható mondattal arra, ha valaki szépnek nevezte a ruhádat? Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az elvárható szerénységgel reagáltunk, pedig csak kellemetlen helyzetbe hoztuk azt aki megdicsért  - valószínűleg nem fog sietni a következő bókkal. Nem lenne sokkal egyszerűbb mosolyogva annyit mondani: köszönöm?

Semmi baj, így is jó lesz!
Ez a mondat csak akkor gáz, ha az adott helyzet egyáltalán nincs ínyedre, csak jó kislány akarsz lenni, így ahelyett, hogy nemet mondanál, megcsinálsz valamit, amihez épp semmi kedved. Ilyenkor egyszerűbb udvariasan, de szilárdan nemet mondani, mindenféle magyarázkodás és mentegetőzés nélkül. Elismerem, először nem könnyű, de kis gyakorlással bele lehet jönni.

Kövér/lusta/rendetlen vagy!
Jelentkezzen, aki még soha nem mondott ilyet a férjére, a gyerekére, vagy ami még rosszabb, saját magára! Pedig akire címkét ragasztanak, az utána még jobban igyekszik majd megfelelni a homlokára aggatott feliratnak. Sokkal hatásosabb motiváció, ha inkább arra hivatkozunk a pasinknak, hogy időnként milyen rendes és precíz tud lenni, és hogy ennek szellemében időnként összepakolhatna maga után. Magunkra nézve pedig jusson eszünkbe, milyen fittek tudtunk lenni jobb napjainkon - mi az akadálya, hogy ismét olyanok legyünk?

Bocsánat!
Ha akkor is mi szabadkozunk, amikor nem mi voltunk a hibásak, csak gyűlik-gyűlik bennünk a keserűség, és egyszer csak kitörünk, lehetőleg akkor, amikor a másik nem is várja. Inkább adjunk egy kis időt arra, hogy a másik fél is átgondolja, mi történt, és ő kérjen bocsánatot, ha ez lenne a dolgok jogos menete. Akkor pedig főleg ne szabadkozzunk, ha egyszerűen csak meg szeretnénk szólalni a társaságban vagy az értekezleten. Az ehhez értők szerint ez tipikusan női szokás: a pasik nem kérnek bocsánatot, egyszerűen csak megszólalnak.

Csak én vagyok!
Csak az a csak ne lenne! Merthogy az arra utal, hogy az illető egy kis észrevétlen egérke, aki aztán tényleg, igazán, egyáltalán nem fontos. Pedig de! Fontos vagy, mert mind azok vagyunk. Ez a mondat az alacsony önbecsüléssel rendelkezők szavajárása, amely ráadásul bekergeti az embert egy mókuskerékbe: ha önként tagadni kezdjük a saját fontosságunkat, miért is értékelnének többre mások?

Ne aggódj, elbírok vele!
Ha olyankor mondjuk ezt, amikor pedig igazán szükségünk volna a segítségre, azzal mindenkinek ártunk. Semmi értelme mártírt játszani, ha segítségre van szükségünk, fogadjuk el - ha a többiek nem ajánlják fel, akkor kérjük meg őket. Már csak azért is, mert ha nem hagyjuk, hogy segítsenek nekünk, akkor legközelebb senki nem fogja ránk tukmálni a jóindulatát. A legjobb, ha felsorolunk néhány feladatot, amelyben segítségre lenne szükségünk, és hagyjuk, hogy a másik válasszon, ez a csapatszellemet is erősíti.

Hát persze, hogy tetszik!
Persze nem fujjoghatunk le egy kellemetlen ajándékot, de a nemtetszésünket nyugodtan kifejezhetjük tapintatosan is, semmi szükség a mindenáron való kegyes hazugságra. Persze a közlés módja nagyban függ a másik féllel való kapcsolatunktól: van olyan helyzet, hogy a legjobb semmit nem mondani, de olyan is, hogy finoman megmondhatjuk: szép, de nem a mi ízlésünk szerint való. Az persze nem árthat, ha hozzátesszük: "De nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám." 

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...