2011. szeptember 15., csütörtök

Gasztrokalandok Toszkánában és Indiában

Én alapvetően nem szeretem, ha minden az evés körül forog - legalábbis úgy, ahogy ez itthon szokásos. Tudjátok, azt a stílust, amikor a lakás központja a tízszemélyes ebédlőasztal, az ünnep és a társasági élet pedig csak arról szól, hogy a kedves vendég akkor is szedjen a nyolcadik fogásból is, ha már kipukkadni készül, és vajon a kis Zsoltika miért ilyen sovány, biztos azért, mert például a tőtöttkáposztába még bele sem kóstolt. Ez az a szemlélet (meg az utána kötelezően jövő panaszkodás, hogy egészségesen élni drága, lefogyni meg koplalva kell, mert a szomszéd Náncsinak is csak úgy sikerült) az, amivel engem tutibiztosan fel lehet kergetni a plafonra.

Szerencsére a mostanában érvényes gasztroőrületnek köszönhetően valamelyest változóban van a trend, már léteznek olyan családok, ahol a mennyiség helyett a minőségre tevődött át a hangsúly a kajálásban. Tegyük most félre azt a külön bejáratú összeesküvés-elméletemet, hogy ez a gasztrodivat is valahol egy válságtünet ("az a tiéd, amit megeszel" - ismerős?), és örüljünk annak, hogy itthon is egyre többen választják a cukor- és zsírszegény ételeket, és az egzotikus konyhák egészségesebb fogásai is egyre nagyobb teret hódítanak.

És ha már itt tartunk, nézzünk bele azokba a bizonyos egzotikus, vagy legalábbis közkedvelt külhoni konyhákba, legalább elméletben. Mostanában két olyan könyvet is olvastam, amelyekben egyértelműen az evés, a vendégeskedés és a főzés a központi motívum, mégis valahogy az az érzése tőlük az embernek: nos íme, itt van feketén-fehéren, hogyan lehet ezt jól csinálni.

Frances Mayes Mindennapok Toszkánában című könyve az évek során kőkemény bestsellerré lett Toszkána-sorozat legújabb darabja. Akár unalmassá is válhatna már Bramasole és vidéke, illetve az innen kiinduló kirándulások leírása, mégsem az, sokadszorra sem. Frances Mayes valahogy úgy tud írni Olaszországról, hogy Olaszország-mániás énem a könnyeit törölgeti (na jó, ezt csak virtuálisan), és úgy tud írni a főzésről, a vendégeskedésről és az evésről, hogy a konyhában maximum 30 percre hitelesített énem azonnal lábas, fakanál után kap. Sok helyen megmarad nagyon amerikainak, valahogy mégis képes megragadni a Dolce Vita lényegét - talán pont azzal, ahogy a kívülálló, és a 20 éve idejének jó részét Toszkánában töltő fél-bennfentes szerepével játszik. Persze nem csak főznek és esznek a könyvben, van benne egy kis elmélkedés, egy kis felújítás, sok művészet, még némi fenyegetettség-érzés is, de az igazán nyomot hagyó fősodor mégis csak az evésé. A fejezetek végén leírt receptek szerint készülnek a fogások, ülnek össze szinte hetente a húszfős asztaltársaságok, és még az is kiderül, miért nem létezik Olaszországban a "rossz evő gyerek": miért is létezne, ha egyszer kikerül az asztalra a sok finom olasz kaja, a társaság apraja-nagyja jól érzi magát, és senkinek nem jut eszébe ellenőrizni, és aggodalmasan számlálgatni, vajon hány szál spagettit gyűrt be a kis Giovanni. Giovanni pedig felnövés közben azt tanulja meg, hogy enni és asztal mellett beszélgetni jó dolog, nem pedig kényszer ("addig innen fel nem állsz..."), puffadás, Bilagit és fogyókúra. Szerintem jó neki, meg annak is, aki felnőttként választja ezt az életvitelt...

A másik gasztrokönyv, Chitrita Banerji Végigettem Indiát című kulturális és gasztronómiai útmutatója: az indiai születésű, USA-ban élő író és fordító műve azt bizonyítja, mennyire nem egyenlő az indiai konyha a minden indiai étteremben kapható vajas csirkével és tikka masalával. Jó, persze ezt eddig is tudtuk, csak azt nem - már azon szerencsések kivételével, akik tényleg végigették Indiát -, hogy mi van helyette, mellette. Banerji viszont végigjárja a hatalmas országot Bengáltól Goáig, Benéáresztől Gudzsarátig, és mindenhol beszámol a helyi finomságokról. Kasztokon, társadalmi csoportokon, vallásokon is átkelünk, az útépítő munkások ételeitől az anglo-indiai és a mughal konyhán keresztül a bennszülött törzsek és az indiai zsidó közösségek jellegzetes fogásaiig. A hangulat egyébként kevésbé érzelmes, kissé felsorolás-szerűbb, mint Frances Mayesnél, de érdekes látni, hogy bizonyos tájegységek, csoportok még a kalkuttai születésű írónő számára is mennyire egzotikum-számba mennek (mit szóljunk akkor mi, szegény európaiak, akik rosszabb esetben, alaphelyzetben annyit tudunk az indiai ételekről, hogy fűszeresek). Persze az étel sok helyütt csak kiindulópont a családtörténethez, a kultúrához, a történelemhez, mégis időről időre összefut a nyál a szánkban a százféle egzotikus fogás felsorolásától. Kár, hogy ebbe a könyvbe nem sikerült becsempészni néhány receptet, sikerült viszont néhány amatőr hibát - például azt, hogy az egyik hagyományőrző, kis létszámú zsidó közösséggel épp szombaton próbálta meg felvenni a kapcsolatot az író, így persze kudarcba fulladt a szűkre szabott látogatás. Kár érte, de ettől az összkép azért még szép és izgalmas...

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...