2009. szeptember 12., szombat

Címkék a nyakunkban... de mi közük ehhez a zebráknak?

(Ez a cikkem először a HősNők.hu-n jelent meg, de most itt nálam is elolvashatod.)

„Nem gondoltam volna rólad, hogy szereted a metált…” - szólt utánam az újságos, amikor vettem nála egy témába vágó magazint, és még az üzletből kifelé tartva fellapoztam. „Pedig de…” - nevettem vissza, aztán végignéztem magamon: vékony, szőke csaj, teljesen hétköznapi ruhában, sehol semmi szegecs, bőr, vagy ilyesmi. Az újságos srácnak viszont a „metál-rajongó” címkéhez láthatólag elválaszthatatlanul hozzátartozott a marcona tekintet, a fekete bőrdzseki és a szegecses karkötő (sőt, megkockáztatom: az is, hogy az illető férfi legyen, lehetőleg a nagydarab fajtából). Enélkül nehezen tudta elképzelni a műfaj rajongóját, és a vásárlásommal, meg az újságba való mohó belelapozásommal (naná, hiszen a kedvenc zenekaromról cikkeztek épp) láthatólag megborítottam egy kicsit a világképét


Ugyanezt az évekkel ezelőtti sztorit látom visszaköszönni mostanában: amikor jógázni indulok, mindig akad a házban egy lakó, aki elkerekedett szemmel, kicsit rosszallva kérdezi, hogy vajon hová megyek, és „hát a kicsi hol van?” Náluk az „anya” címke hátoldalára láthatólag az van írva: „olyan nőnemű élőlény, akinek egyedül többé nem lehetnek programjai“. Olyankor viszont sosem jön a tágra nyílt szemű, csodálkozó kérdés, amikor teli bevásárlószatyorral baktatok fel az emeletre, pedig a kicsi ilyenkor is éppen ott van, ahol a jógaóráim idején: otthon vagy a játszótéren az édesapjával, akivel nagyon jól érzi magát. Úgy látszik, időmnek a családi bevásárlás oltárán való feláldozása nagyon is belefér az odaadó anyáról alkotott elképzelésekbe.

Szeretjük, vagy nem szeretjük, címkék lógnak a nyakunkban, és mindegyikhez elvárások sora kapcsolódik, a „címkéző” világnézete szerint. Voltam, vagyok - és nyilván Te is voltál már - „tanuló”, „hallgató“, „beosztott“, „főnök“, „gyerek” és „anya“. Hogy az egyik legfontosabbról, a „nő“-ről ne is beszéljünk. Illetve, dehogyis ne beszéljünk róla: az egyik legdestruktívabb címkének személy szerint épp a nőies-nőietlen ellentétpárt tartom: az utóbbi kifejezést ugyanis igen gyakran aggatják rá arra, aki nem felel meg, vagy legalábbis nem igyekszik mindenben megfelelni a hagyományos női szerepnek. Vagyis például magabiztosabb az elvártnál, nem húzódik a háttérbe, nem tekinti kizárólagos feladatának a háztartásvezetést és a családról való gondoskodást, és hasonlók (embertársaink nagyon kreatívak tudnak lenni azon a téren, hogy mivel lehet kivívni az ellenszenvüket). A vicc és a csavar az egészben az, hogy egyszerre tudja megkapni a nőietlen címkét egy méteres műkörmökkel felszerelt plázacica, és egy tüsihajú, testépítő nő. Ráadásul - bár távol álljon tőlem, hogy úgy gondoljam, külföldön minden jobb - kis hazánkban mintha az átlagosnál is jobban hajlanának az emberek a címkézésre. Vagy legalábbis konzervatívabb ideálok mentén címkéznek… Nem véletlen például, hogy itthon még ritka, furcsán méregetett madár az a pasi, aki gyesre megy a csemetéjével.

És persze akármennyire is igyekszünk, a mi fejünkben is ott vannak a címkék. Tetten érhetőek minden olyan meglepetésben, amikor összebarátkozunk valakivel, aki első látásra ellenszenves volt a világnézete, a külseje, a politikai szimpátiája miatt - aztán mégis kiderült róla, hogy „ilyenolyan létére” egészen jó fej.

Mindez teljesen természetes folyamat, önmagában nincs is benne semmi rossz, hiszen így működik az ember. Baráti társaságunk nyelvész tagja említette nemrég a prototípus-elméletet: vagyis azt, amikor a már ismert dolgokhoz hasonlítjuk az ismeretlent. Vagyis egy lapos tetejű, szögletes dolgot, előszeretettel fogunk „asztalnak” nevezni akkor is, ha a funkciója nem az, hogy tárgyakat tároljanak rajta (gondolj csak a természetben megtalálható „kőasztalokra”). A kérdés inkább az, ki mit kezd a címkéivel. Te például hogyan reagálsz rá (nem a szavak, hanem az érzések szintjén), ha egy papot látsz internetezni, egy konszolidált, idősebb „úrinőt” sörözni, vagy egy marcona, tetovált, kopasz srácot virágcsokorral várni a kedvesére, esetleg pici ölebet sétáltatni? Megbotránkozol? Furcsa érzésed támad? Vagy nevetni lesz kedved, mert ennyire színes és dobozokba nem gyűrhető a világ? Mit jelent számodra az a szó, hogy „nő“, „anya“, esetleg az, hogy „férfi“?

És ha már itt tartunk, megint visszafordítanám a kérdést: hogy reagálsz azokra a címkékre, amelyeket rád aggat a külvilág? Mindenkinek nyilván nem lehet megfelelni, de azért általában tudjuk, mi az elvárás, ha az ember anya, nő, középkorú, esetleg férjezett. Igyekszel eltitkolni, hogy itt-ott kilógsz a skatulyából? Megpróbálsz úgy tenni, hogy ne érhesse szó a ház elejét? Vagy inkább nagyon is hangsúlyozod a „kilógásokat”, megmutatandó, hogy téged aztán nem lehet beskatulyázni? Egy blogban olvastam évekkel ezelőtt ezt a mondást: „egyes zebrák még a rács mögé is beállnak, csak hogy fehér lónak tűnjenek.” Te vajon fehér lónak szeretnél tűnni, vagy vállalod a „zebraságodat”?

0 megjegyzés :

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...